Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. szeptember 20.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Ha 1920. szeptemberében a torinói Kommunisták anarchisták lettek volna ahelyett, hogy kommunisták voltak, a gyárak elfoglalására indított mozgalomnak egészen más kimenetele lett volna, mint amilyen volt: ez a lényege az "Umanitá nova"-ban megjelent torinói tudósításnak, amelyben újból minket tesznek felelőssé az elmaradt forradalomért. Micsoda kár! 1920. szeptemberében a torinói kommunisták valóban kommunisták voltak és nem anarchisták; attól kezdve azt tartják, hogy a proletárforradalom csak egy forradalmi kormány létrehozását jelenti és jelentheti; attól kezdve azt tartják, hogy egy forradalmi kormány csak akkor jöhet létre, ha létezik egy országosan megszervezett forradalmi párt, amely képes a tömegek harcának vezetésére ezen konkrét történelmi célig. A torinói kommunisták az olasz Szocialista Párthoz tartoztak, a torinói szekció tagjai voltak, a párthoz, a szekcióhoz tartoztak az Országos Olasz Szakszervezeti Szövetség reformista vezetői is. A megmozdulást a reformisták indították el. A torinói kommunisták, ahogyan az kitűnik az "Ordine Nuovo" 1920. augusztus 15-i számából, ellenezték a FIOM által indított akciót, egyrészt a módszerért, ahogyan elindították, azért, hogy nem előzte azt meg egy előkészítés, másrészt, mivel nem volt határozott célja. Az adott körülményeket tekintve a mozgalom csak akkor torkollhatott volna forradalomba, ha a reformisták tovább vezették volna azt. Ha a reformisták az egyszer elkezdett harcot, melynek megvolt a maga jelentősége és jellege, egészen a logikus kifejletig vezették volna, bizonyos, hogy a proletariátus nagy többsége, valamint a kispolgárság és a parasztsági széles rétegei is követték volna a jelszót. Ha azonban a torinói kommunisták az ő kezdeményezésükre felkelést indítottak volna, Torino elszigetelődött volna, a proletár Torinót könyörtelenül szétzúzták volna az államhatalom fegyveres erői. 1920 szeptemberében Torinót a piemonti tartomány sem támogatta, mint áprilisban. Az elvetemült kampány, melyet a szakszervezeti funkcionáriusok és a Serrati-féle opportunisták indítottak a kommunisták ellen az áprilisi sztrájk után, Piemontéban volt különösen kegyetlen: a torinóiak nem tudták a tartomány elvtársait mégcsak megkeresni sem; nem hittek egyetlen szót sem abból, amit állítottak, mindig; azt kérdezték tőlük, hogy volt-e nyílt parancsuk a párt vezetőségétől; az egész szervezet, melyet Torino hozott létre s tartomány számára, tönkrement. Az "Umanita nova" torinói tudósítója, aki talán ismerte a szervezet által tett erőfeszítéseket ebben az időben, bizonyára nem ismert sok más dolgot. A kommunisták igyekeztek a torinói proletariátust egy lehetséges felkelés szempontjából a lehető legjobb helyzetbe orozni; tudták azonban, hogy másutt semmit sem tesznek, hogy nincs jelszó; tudták, hogy a szakszervezeti vezetők, a mozgalom felelősei semmiféle háborús szándékkal nem rendelkeznek.
Egy nagyon rövid időre, három vagy négy napra a szakszervezeti vezetők kedveztek a felkelésnek, esztelenül sürgették a felkelést. Miért? Úgy tűnik, hogy Giolitti, akire a nagyiparosok nyomást gyakoroltak, nyíltan megfenyegetve őt, hogy tönkreteszik a kormányt egy militarista felkeléssel, a "hasonszenvi gyógymód"-ról a "sebészetre" akart áttérni; nyilvánvaló, hogy Giolitti részéről fenyegetések voltak. A vezetők elvesztették fejüket: akarták a "gaztettet", egy helyi mészárlást akartak, hogy a vitát országosan a reformista hagyományok szerint zárják le. Jól tettük vagy rosszul, hogy elhatároltuk magunkat ettől a gyalázatos játéktól, mely a torinói proletariátus létét kockáztatta volna? Valóban áprilistól kezdve annak az ismételgetésével, hogy a torinói kommunisták őrültek, felelőtlenek, kalandorok – a reformisták elhitték, hogy azok vagyunk, és hogy hitelt adtunk játékuknak. Az 1920 szeptemberi napok nem voltak könnyűek; azokban a napokban - talán egy kissé későn - meggyőződhettünk a szakadás szükségességéről. Hogyan volt lehetséges, hogy olyan emberek voltak egy pártban, akik nem bíztak egymásban, akik épp az akció pillanatában vették észre annak szükségességét, hogy óvintézkedéseket foganatosítsanak társaikkal szemben? Ez volt a helyzet, és mi nem anarchisták, hanem kommunisták voltunk; azaz meg voltunk győződve egy nemzeti párt szükségességéről, azért, hogy a proletárforradalom sikerének minimális feltétele meglegyen. De ha anarchisták lettünk volna is, másként tettünk volna? Van egy hivatkozási pont, mellyel válaszolhatunk erre a kérdésre: 1920 szeptemberében már jócskán voltak anarchisták Olaszorszá gban, megvolt már egy nemzeti anarchista mozgalom. Mit tettek az anarchisták? Semmit. Ha mi anarchisták lettünk volna, nem tettük volna azt, ami Torinóban történt 1920 szeptemberében, vagyis jelentős előkészítés – természetesen, minthogy a helyi erőkre kellett támaszkodni – segítség, tanács, és a nemzeti integráció nélkül.
Ha az anarchisták jól átgondolják az 1920. szeptemberi eseményeket, csak egyetlen következtetésre juthatnak: egy erősen szervezett és központosított politikai párt szükségességéhez. Éppen ezért van az, hogy a Szocialista Párt – tehetetlensége, a szakszervezeti vezetőknek való alárendeltsége miatt – felelős az elmaradt forradalomért, éppen ezért kell legyen egy olyan párt, mely országos szervezetét a proletárforradalom szolgálatába állítja, amely meggyőzéssel és vasfegyelemmel előkészíti az arra érdemes embereket, akik előre tudnak nézni, és nem ingadoznak és haboznak.