Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1921. szeptember 25.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Az alkotmányos válság, melyben az Olasz Szocialista Párt vergődik annyiban érdekli a kommunistákat, amennyiben annak az igen mély alkotmányos válságnak a visszfénye, melyben az olasz nép nagy tömegei vergődnek. Ebből a szempontból a Szocialista Párt válságát nem lehet és nem kell elszigetelten vizsgálni: az része egy átfogóbb keretnek, mely felöleli a Néppártot és a fasizmust is.
Politikailag a nagy tömeget nem léteznek, ha nem tömörülnek politikai pártokba; a véleményváltozásokat, melyek a meghatározó gazdasági erők hatására jönnek létre, a pártok magyarázzák, melyek először irányultságukban válnak szét, majd pedig új szervezeti pártok sokaságára bomlanak. A homogének közti fúzió, újratársulás és részekre bomlás ezen folyamatán keresztel feltűnik a demokratikus társadalom kiegyenlítődési zavarának mélyebb és belső folyamata, az osztályok végleges csoportosulásáért abban a harcban, mely az államhatalom és a termelőapparátusra gyakorolt hatalom megszerzéséért és megőrzéséért folyik. A fegyverszünettől a gyárait elfoglalásáig eltelt időszakban a Szocialista Párt az olasz dolgozó nép többségét képviselte, három alapvető osztályra támaszkodott, a proletariátusra, a kispolgárságra és a szegényparasztsága. Ebből a három osztályból csak a proletariátus volt lényegileg és ezért állandóan forradalmi: a másik két osztály "alkalmilag" volt forradalmi, "háborús szocialisták" voltak, a forradalom eszméjét általában a háború alatt sarjadzott kormányellenes érzelmeik miatt fogadták el. Minthogy a Szocialista Pártot többségében kispolgári és paraszti elemek képezték, forradalmat az csak a fegyverszünet utáni első időkben tudott volna csinálni, amikor a kormányellenes lázadás érzései még élénkek és aktívak voltak; másrészről, lévén, hogy a Szocialista Párt kispolgárokra és parasztokra épült (mely utóbbinak a mentalitása nem különbözött lényegileg a városi kispolgárságétól), nem lehetett más, mint ingadozó, habozó, pontos és tiszta program nélküli, cél nélküli, és főleg internacionalista tudat nélküli. A gyárak elfoglalása – elsősorban a proletárok részéről – készületlenül érte a Szocialista Pártot, amily csak részben volt proletár, mely e másik két összetevőjét illetően már tudati válságban volt a fasizmus első csapásai hatására. A gyárak elfoglalásának vége teljesen megbontotta a Szocialista Pártot; a gyermeteg, szentimentális forradalmi hit teljesen elveszett; a háború fájdalmai részben csillapultak (nem csinálnak forradalmat a múlt emlékei miatt!); Giolitti személyében a burzsoá kormány újból erősnek tűnt és fasiszta tevékenységében is. A reformista vezetők azt állították, hogy általában kommunista forradalomra gondolni őrültség volt; Serrati azt mondta, hogy őrültség volt egy kommunista forradalomra gondolni Olaszországban abban az időben.
Csak a párt kisebbsége, melyet az ipari proletariátus legműveltebb és legelőrehaladottabb része alkot, nem változtatja meg kommunista és internacionalista nézőpontját, a mindennapi események nem demoralizálják, nem hagyja magát megtéveszteni a látszatra hatalmas és erős burzsoá állam által. Így szülelett a Kommunista Párt, első autonóm és független szervezete az ipari proletariátusnak, a lényegileg és elsődlegesen forradalmi néposztálynak.
A Kommunista Párt nem vált rögtön a legnagyobb tömegek pártjává, azt egyetlen dolog bizonyítja: a nagy felbomlások és levertség, melybe a tömegek estek a gyárak elfoglalásának politikai bukása után. A vezetők többségében kialudt a hit; az, amit korábban magasztaltak, nevetségessé lett; a vezető hivatalos réteg, mely a múlt maximalista demagógiáját megbánva szkeptikus és korrupt lett, lábbal tiporta a proletáröntudat legféltettebb és bensőbb érzéseit. A néptömeg, mely a fegyverszünet után a Szocialista Párt köré csoportosult, szétoszlott, szétszóródott. A kispolgárság, mely korábban a szocializmussal szimpatizált, a fasizmus oldalára állt; a parasztok, minthogy nem volt már támaszuk a Szocialista Pártban, a Néppárt felé fordultak. De nem volt minden következmény nélkül a Szocialista Párt régi tagjainak keveredése egyrészről a fasisztákkal, másrészről a népiesekkel.
A Néppárt közeledett a Szocialista Párthoz: a parlamentáris választásokon a népiesek választási névjegyzéke minden közigazgatási területen száz és ezer szocialista jelölt nevét tartalmazta; a városi választásokon, melyet néhány vidéki városban tartottak, a politikai választásoktól mostanáig, a szocialisták gyakran nem jelentkeztek kisebbségi választási névjegyzékkel, és híveiknek azt javasolták, hogy szavazataikat a néppárti választási jegyzékre írják. Bergamoban ez a jelenség viharos megnyilvánulást mutatott: a szélsőséges népiesek elszakadtak a fehér szervezettől, és a szocialistákkal társultak, megalapítva egy Munkakamarát és egy újságot, amelyet a szocialisták és a népiesek együttesen vezettek és írtak. Tárgyilagosan nézve, a népiesek és a szocialisták közeledési folyamata fejlődést jelent. A paraszt osztály egyesül, a propagált szolidaritás ismeretét és tudatát megszerzi, megszünteti a népiesek táborában a vallásos köntöst, és a szocialista táborban a kispohári antiklerikális kultúra köntösét. Vidéki tagjainak ezen hajlama miatt a Szocialista Párt egyre jobban elszakad az ipari proletariátustól, tehát úgy tűnik, hogy megszűnik az a szoros kapocs, melyet a szocialistáknak – úgy tűnt – sikerült kiépíteniük a város és a vidék között; minthogy azonban ez a kapocs valójában nem is létezett, semmiféle ténylegyes kár nem keletkezik az új helyzetből. Egy valóságos előny azonban nyilvánvalóvá válik: a Néppárt erős balratolódáson megy keresztül és egyre inkább világi jellegű lesz; el fog szakadni a jobb oldali résztől, melyet nagy- és középbirtokosok alkotnak, azaz határozottan be fog lépni az osztályharc területébe, mellyel jelentősen gyengíteni fogja a burzsoá kormányt.
Ugyanez a jelenség rajzolódik ki a fasiszta táborban. A városi kispolgárság, melyet politikailag a Szocialista Pártból átvándoroltak erősítenek, a fegyverszünet után igyekezett gyümölcsöztetni a háború alatt szerzett katonai akció és szervezkedési képességiét. Az olasz háborút egy hatékony vezérkar hiányában a tisztikar irányította, azaz a kispolgárság. A háborúban elszenvedett csalódások erős kormányellenes lázadó szellemet ébresztettek ebben az osztályban, amely a fegyverszünet után elvesztette egységességét, és szétszóródott a különböző tömegpártokban magával vive ezt a lázadó szellemet, valamint bizonytalanságát, ingadozását és demagógiáját. Mivel a gyárak elfoglalása után a Szocialista Párt ereje csökkent, ez az osztály a vezérkar nyomására, mely kihasználta azt a háború alatt, villámgyorsasággal újjáalakította csapatait katonailag, és országosan ujjászerveződött. Igen gyors kiforrás, igen gyors alkotmányos válság. A városi kispolgárság, mely játékszer volt a vezérkar és a kormány legretrográdabb erői kezében, csatlakozott a földtulajdonosokhoz, és azok megbízásából elsöpörte a parasztok szervezetét. A fasiszták között létrejött római egyezmény a városi kispolgárság számára a politikailag katasztrofális és vak politikának nyugvópontját jelenti, mely kispolgárság megértette, hogy "elsőszülöttségét" eladta egy tányér lencséért. Ha a fasizmus folytatja az olyan jellegű büntetőhadjáratát, mint Trevisoban, Sarzanaban és Roccastradaban volt, a nép tömegesen felkel, és egy népi lázadás esetében bizonyos, hogy nem a kispolgárság ragadná kezébe a hatalmat, hanem a vezérkar és a nagybirtokosok. A fasizmus újból közeledik az agrárszocializmushoz, a kispolgárság igyekszik megszakítani a kapcsolatot a nagybirtokosokkal, igyekszik politikai programot adni magának, mely a végén furcsa módon hasonlítani fog furati és D'Aragona programjához.
Ez az olasz néptömegek jelenlegi helyzete: egy nagy kavarodás, mely a háború okozta művi egységre következett, s melyet a Szocialista Párt testesít meg, egy nagy kavarodás, melynek polarizálódási pontja a Kommunista Pártban, mely az ipari proletariátus független szervezete; a Néppártban, mely a parasztság szervezete és a fasizmusban, a kispolgárság szervezetében található meg. A Szocialista Párt, mely a fegyverszünettől a gyárak elfoglalásáig a dolgozó nép ezen három osztályának demagógiai keveredését mutatta, ma a legnagyobb képviselője és kiemelkedő áldozata annak a tagolódási folyamatnak (egy új és végleges rendért), melyet az olasz naptömegek szenvednek el mint a demokrácia dekompenzációjának következményét.