Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1924. április 1-15.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Kezdjük egy tényszerű megállapítással: a "L'Ordine Nuovo" már megjelent első két számának az elterjedtsége (tényleges elterjedtsége) nagyobb volt, mint az 1919-20-as években elért legmagasabb szám. Ebből a megállapításból számos következtetést lehetne levonni. Mi csak kettőre utalunk:
1.) hogy egy L'Ordine Nuovo típusú folyóirat, a jelenlegi helyzetben, az olasz forradalmi tömegek által erősen érzett szükségszerűséget képvisel;
2.) hogy lehetséges a L'Ordine Nuovonak a pártunk általános költségvetésétől pénzügyileg független élet feltételeit biztosítani. Csupán meg kell majd szervezni azt a konszenzust, ami spontánul kialakult, megszervezni, hogy módja legyen továbbra is megnyilvánulni, még akkor is, ha a reakció – mint az valószínű – közbe akar avatkozni, hogy elfojtsa azt, hogy minden összeköttetést megakadályozzon a L'Ordine Nuovo és olvasói között, vagy egyenesen hogy ne engedje meg, hogy a folyóiratot egy idő után kiadják Olaszországban.
Az első két szám által elért elterjedtség attól a helyzettől függ, amit a L'Ordine Nuovo kiadásának első éveiben elért és ami lényegét tekintve ebben áll: 1.) hogy olasz történelmi nyelvre le tudta fordítani a Kommunista Internacionálé taktikájának és doktrínájának főbb követelményeit. Az 1919-20-as években ez a gyári tanácsok jelszavát jelentette, a termelés feletti ellenőrzését, azaz az egész termelő tömeg megszervezését a kizsákmányolók kizsákmányolására, a burzsoáziának a proletariátussal való helyettesítésére az ipar és szükségképpen az állam kormányzásában. 2.) hogy a Szocialista Párton belül, amely akkor egyet jelentett a proletariátus többségével, támogatta a Kommunista Internacionálé teljes – és nemcsak valamilyen rész – problémáját. Amiért a II. világkongresszuson Lenin azt mondotta, hogy a L'Ordine Nuovo csoportja a Szocialista Párt egyedüli irányzata, amely hűen képviseli az Internacionálét Olaszországban, amiért is a L'Ordine Nuovo szerkesztősége által összeállított, és a torinói szekció által az 1920 áprilisi milánói országos Tanácsülésen bemutatott téziseket a II. kongresszuson kifejezetten úgy mutatták be, mint a forradalmi újjászerveződés alapját Olaszországban.
Jelenlegi programunknak, az Olaszországban ma fennálló helyzetben, reprodukálnia kell az 1919-20-as években elfoglalt álláspontunkat. A mai objektív helyzetet kell tükröznie, azokkal a lehetőségekkel, amelyek a proletariátus előtt önálló és független osztálycselekvésre nyílnak: a jelen politikai viszonyai között folytatnia kell a Kommunista Internacionálé programjának teljes és hű interpretációs hagyományát. A sürgető probléma, a szükséges jelszó ma a munkás-paraszt kormány jelszava; ezt kell népszerűsíteni, a konkrét olasz helyzetnek megfeleltetni, kimutatni, nemzeti életünk minden epizódjából hogyan következik mindez, hogyan gyűjti egybe és foglalja magában az irányzatok és pártok sokaságának minden követelését, amelyeire a fasizmus felosztotta a munkásosztály politikai akaratát, különösképpen a paraszti tömegekét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nekünk mellőznünk kellene a kimondottan munkás és ipari kérdéseket, sőt. A tapasztalat Olaszországban is megmutatta, milyen jelentőségre tettek szert a jelenlegi szakaszban a gyári szervezetek, a pártsejtektől egészen a belső bizottságokig, az egész tömeg képviseletében. Hisszük például, hogy ma egyetlen reformista sincs, aki azt állítaná, hogy a gyári választásokon csak a szervezett munkásoknak van joga szavazni; bárkinek, aki emlékszik azokra a harcokra, melyeket erről kellett folytatni, már van támpontja, hogy felmérje azt a fejlődést, amelyre a tapasztalat a reformistákat is rákényszerítette. Tehát a gyárszervezet minden problémáját újból felvetjük, mert csak egy erős proletárszervezettel (amit minden, egy reakciós rendszerben csak lehetséges eszközzel értünk el) képzelhető, hogy a munkás-paraszt kormányért vívott harc ne váljék a gyárfoglalások... megismétlődésévé.
A pesszimizmus ellen című cikkben, amit a múlt számban közöltünk, utaltunk arra az irányvonalra, amit pártunknak a Kommunista Internacionáléval való kapcsolataiban követnie kell. Ez a cikk nem egyetlen ember megnyilatkozása volt, hanem a régi szerkesztők és a L'Ordine Nuovo barátai közti véleménycserének és egy egész közös munkának az eredménye volt. Nem kezdet volt tehát, hanem az elvtársak egy csoportja gondolatainak végeredménye, akiktől nem lehet elvitatni, bizonyára, hogy nem közvetlen tapasztalat és nem az aktív munka hosszú megszokása által ismerné mozgalmunk igényeit. A cikk bizonyos ellenállást váltott ki, ami nem lepett meg bennünket, mert elkerülhetetlen, hogy három év terror, és persze három év nagy viták nélkül, még a legjobb elvtársak között is egy bizonyos frakciós szekta-szellemet ne hozott volna magával.
Ez a megállapítás egy sor következtetésre adhatna alkalmat. A legfontosabb közülük, hogy komoly munka szükséges ahhoz, hogy pártunk tömegeivel hasonló politikai szintet érjünk el, mint amit az Internacionálé legnagyobb pártjai elértek. Mi ma, a fehér terror által teremtett feltételeit következtében, viszonylag kis párt vagyunk, de úgy kell tekinteni jelenlegi szervezetünket, – látva a feltételeket, mely elv között él és fejlődik, mint olyan elemet, amelynek célja, hogy kerete legyen egy nagy tömegpártnak. Ebből a szempontból kell látnunk minden problémánkat és megítélnünk az egyes elvtársakat is. Gyakran összehasonlítják a fasiszta időszakot és a háború időszakát. Nos, a Szocialista Párt egyik gyengesége az volt, hogy a háború alatt nem törődött a 20-25.000-es szocialista maggal, akik hűek maradtak, hogy nem tekintette úgy őket, mint annak a nagy tömegnek a szervező elemét, amely a fegyverszünet után odaözönlött volna. Így történt meg, hogy 1919-20-ban ezt a magot az új tagok áradata elnyelte és ezzel együtt elnyelte a szervező gyakorlatot is, azt a tapasztalatot, amit a munkásosztály a legsötétebb és legkeményebb években szerzett meg. Bűnöznénk, ha ugyanebbe a hibába esnénk vissza. A párt jelenlegi minden egyes tagja, a bekövetkezett szelekció és a mutatott áldozatkészség következtében, személyesen is kedves kell legyen nekünk, a felelős központnak segítenie kell, hogy jobbá legyenek, az átélt tapasztalatokból le kell vonnia az összes velejáró tanulságot és tanácsot. Ebben az értelemben a L'Ordine Nuovo azt a feladatot tűzi ki maga elé, hogy sajátos funkciót töltsön be a párt tevékenységének általános keretében.
Meg kell tehát szervezni a konszenzust, ami már kinyilvánult. Ez különösen a L'Ordine Nuovo régi barátainak és előfizetőinek a feladata. Azt mondtuk, össze kell gyűjtenünk fél év alatt 50.000 lírát, amely összeg szükséges ahhoz, hogy biztosítsa a folyóirat független életét. E célból szükséges, hogy egy 500 fős mozgalom jöjjön létre, közülük mindenki komolyan veszi, hogy barátai és ismerősei körében hat hónap alatt összegyűjt 100 lírát. Mi pontos listát vezetünk azokról a személyekről, akik megmozdulásainkban részt kívánnak venni: ők lesznek a mi bizalmi embereink. Az aláírások gyűjtése így állhat össze: 1.) aprópénzes, kevés vagy néhánylírás aláírások; 2.) támogató aláírások; 3.) akkora összeg, amely egy levelező pártpropagandista és szervező tanfolyam kezdeti költségeit fedezi. Ezek az összegek nem lehetnek 10 líránál alacsonyabbak és jogot biztosítanának egy bizonyos számú előadáson való részvételre, amit a postai és portóköltségek együttese határoz meg.
Ezen mechanizmuson keresztül reméljük, hogy újjáteremthetjük azt az apparátust, amely 1919-20-ban, egy szabad rendszerben, létezett, és amelyen keresztül a L'Ordine Nuovo szoros kontaktust tartott a tömegekkel a gyárakban és a munkáskörökben. A levelező tanfolyam kell legyen az első fázisa a kis pártiskolák létrehozására irányuló mozgalomnak, amelyek képesek bolsevik – és nem maximalista – szervezőket és propagandistákat kinevelni, azaz akiknek eszük is van, nemcsak tüdejük és torkuk. Ezért tehát mindig levelezési kapcsolatban maradunk a legjobb elvtársakkal, hogy átadjuk nekik azokat a tapasztalatokat, melyeket ezen a téren Oroszországban és más téren elértek, hogy irányítsuk őket, olvasni való könyveket és alkalmazandó módszereket ajánljunk nekik. Úgy hisszük, ebben az irányban különösen az emigrált elvtársaknak kell sokat dolgozniuk: bárhol létezzék is külföldön egy 10 fős csoport, pártiskolát kell létrehozni. A legidősebb és leggyakorlatiasabb személyek legyenek ezeknek az iskoláknak az instruktorai, osszák meg a fiatalokkal tapasztalataikat, járuljanak hozzá, hogy a tömegek politikai színvonala emelkedjék. Természetes, hogy nem ezekkel a pedagógiai módszerekkel kell megoldani a munkásosztály szellemi emancipációjának nagy történelmi problémáját: de nem is utópikus megoldása ezeknek a problémáknak az, amit mi ajánlunk. Feladatunk a pártra korlátozódik, ami olyan személyekből áll, akik már – csak azzal is, hogy csatlakoztak a párthoz – kimutatták, hogy a szellemi emancipáció jelentős fokára jutottak: a mi feladatunk az, hogy tegyük jobbá kádereinket, hogy alkalmassá tegyük őket arra, hogy a közeli harcokkal szembenézzenek. Gyakorlatilag ezek ebben a formában jelentkeznek majd: a munkásosztály, amit a véres reakció óvatossá tett, egy ideig nem bízik majd meg, egészében véve, a forradalmi elemekben, a gyakorlati munkán szeretné látni őket, ki akarja próbálni komolyságát és hozzáértést. Fel kell készülnünk, hogy ezen a téren is megverjük a reformistákat, mert kétségkívül ez az a párt, amely ma a legjobb és legtöbb káderrel rendelkezik. Ha nem igyekszünk ezt elérni, sohasem lépünk előre. A L'Ordine Nuovo régi barátai, különösen azok, akik 1919-20-ban Torinóban dolgoztak, nagyon is megértik ennek a problémának az egész jelentőségét, mert még emlékeznek arra, hogyan sikerült eliminálni a reformistákat Torinóban a szervező pozíciókból csak azzal, hogy a gyári tanácsok mozgalmából fokozatosan olyan munkáson formálódtak ki, akik képesek voltak a gyakorlati munkára is, és nemcsak azt kiáltani: Éljen a forradalom! Arra is emlékeznek, hogy 1921-ben nem volt lehetséges elvenni néhány olyan fontos helyet, mint Alessandria, Biella, Vercelli, azért, mert nem voltak a feladathoz felnövő szervező embereink: ezekben a központokban, szervezési gyengeségünk miatt a többségünk széjjelszóródott. És viszont: néhány központban, mint például Velencében, egy alkalmas személy is elég volt ahhoz, hogy a szakszervezeti és gyári sejtekben végzett odaadó propaganda és szervezőmunka után megnyerje a többséget. Minden ország tapasztalata ezt az igazságot bizonyítja: hogy a legkedvezőbb helyzetek is felborulhatnak a forradalmi párt kádereinek gyöngesége következtében. A jelszavak csak arra szolgálnak, hogy beléptessék a mozgalomba és általános irányt adjanak a nagy tömegeknek: jaj azonban, ha a felelős párt nem gondolt gyakorlati megszervezésükre, arra, hogy olyan struktúrát teremtsen, amely fegyelmezi őket és permanensen erőssé teszi őket: a gyárfoglalás, ebben az értelemben, sok mindenre megtanított bennünket.
Hogy segítsük a pártiskolákat munkájukban, javasoljuk egy sor brosúra és néhány könyv kiadását. A brosúrák közül utalunk 1.) a marxizmus elemi tárgyalásaira, 2.) az Olaszországban alkalmazandó munkás-paraszt kormány jelszavának értelmezésére, 3.) egy propagandista kézikönyvre, amely tartalmazná a leglényegesebb adatokat az olasz politikai és gazdasági életről, az olasz politikai pártokról, stb., amelyek elengedhetetlen anyagok a burzsoá újságok közös olvasásának kisstílű propagandája miatt. Szeretnénk megcsinálni a Kommunista Kiáltvány olasz kiadását, D. Rjazanov jegyzeteivel: egészében véve ezek a jegyzetek doktrínánknak népszerű formában való tárgyalása. Ki szeretnénk adni egy antológiát a történelmi materializmusból, azaz Marx és Engels legjellemzőbb részleteinek gyűjteményét, amelyek egy összképet adnának e két nagy mesterünk műveiből.
Eddig elért eredményeink felhatalmaznak arra, hogy reméljük: lehet, biztosan és sikerrel folytatni ezt. Munkára hát: legjobb elvtársaink meg lehetnek győződve, hogy itt egy politikai megállapításról, mozgalmunk fejlődési képességének és vitalitásának bizonyításáról, s végül, antifasiszta és forradalmi megnyilvánulásról van szó.