Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Unita," 1925. augusztus 15.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Előző, sejtekről szóló cikkemben, amelyre Mangano elvtárs hivatkozik, nem bizonyítani, hanem csak emlékeztetni szerettem volna egy nagyon egyszerű dologra, aminek mindig jelen kellene lenni minden elvtárs emlékezetében, aki komolyan részt akar venni a kongresszus vitájában, azaz akinek az áll szándékában, hogy a párt továbbképzését szolgálja inkább és nem akarja összezavarni a dolgokat. Emlékeztetni szerettem volna, hogy a sejtszerű szervezeti típus szorosan kötődik a leninizmus doktrínájához és hogy nemzetközi téren Lenin erre a típusú szervezetre már 1915-től, a zimmerwaldi baloldal időszakától kezdve utal.
A leninizmus egyik legszembetűnőbb jellemvonása csodálatos koherenciája és következetessége: a leninizmus a gondolkodásnak és a gyakorlati tevékenységnek olyan egységes rendszere, amelyben minden a helyén áll és kölcsönösen bizonyítást nyer, az általános világnézettől a szervezés legkisebb problémájáig. A leninizmus alapvető magja a gyakorlati cselelevésben a proletárdiktatúra, és a proletárdiktatúrára való felkészülés és szervezkedés kérdéséhez kötődik a leninizmus minden szervezeti és taktikai problémája. Ha igaz lenne az, amit Bordiga elvtárs megállapított – azaz hogy a sejtszerű szervezet mint a párt alapja, a III. kongresszus egyik "felfedezése" lenne – a leninizmus és az Internacionálé egy nagyon súlyos következetlensége bizonyosodna be, és valóban szükséges lenne feltenni a kérdést, vajon a III. kongresszuson nem történte jobboldali, a szociáldemokrácia felé való elhajlás, azaz a forradalmi tevékenység területének áthelyeződése a szimpla szervezeti tevékenység területe felé, amelytől idegen a proletárdiktatúrára való felkészülés.
A baloldali elvtársaknak ténylegesen ez polémiai vállalkozásuk: "kimutatni", hogy a sejteken alapuló pártszervezet nem a leninizmus lényegi része, azzal a megjegyzéssel, hogy a sejtszerű szervezet a II. kongresszus utáni "felfedezés", hogy eljussanak annak bizonyításához, hogy az Internacionálé irányvonalát a III. kongresszus megmásította, amennyiben a III. kongresszustól kezdődően a kommunista pártok számára lényegileg és alapvetően szervezési feladatokat ás nem cselekvési feladatokat jelölt ki. Így lenne, magyarázható a baloldaliak szerint, hogy amikor a cselekvés számára kedvező pillanat mutatkozott, nem sikerült megfelelniük történelmi küldetésüknek (megvalósítani a fegyveres felkelést és a hatalom megragadását): a másodrangú, belső szervezési és a nagy tömeg megszervezésének feladata elvonta figyelmüket (a sejt probléma, az egységfront és a munkáskormány taktikája, a proletáregységért folytatott harc, stb.)
Előző cikkemben, amelyre Mangano elvtárs hivatkozik, "kimutattam" hogy az egyik elem, amelyen a baloldaliak polémiai vállalkozásának alapulnia kellene, mennyire alaptalan; nem lesz nehéz bizonyítani, hogy ugyanígy mennyire megalapozatlan a többi is.
A sejtek problémája bizonyára a párt szervezésének általános, technikai kérdése is, de mindenekelőtt politikai kérdés. A sejtek kérdése a tömegek vezetésinek kérdése, azaz a proletárdiktatúrára való előkészület kérdése, korunk alapvető kérdésének legjobb technikai-szervezeti megoldása.
A sejtekkel kapcsolatban eddig a vitában elhangzott pro és kontra érvek (hogy az utca, vagy a gyár lenne-e a biztosabb, hogy az értelmiségnek mint osztálynak könnyebb lenne-e, a sejtekkel és a helyi gyűlésekkel letéríteni a proletariátust az útjáról, vagy beszennyezni ideológiáját), másodlagos érvek, részlet-megállapítások, melyek alárendelt módon hatnak ki arra, hogy inkább a sejtszerű szervezeti formát fogadjáke el, vagy éppen a helyi gyűlések formáját.
Az alapvető érv a tömegek vezetése, amit magam Központi Bizottságunk elé így terjesztettem elő (lásd L'Unita, július 3-i szám), anélkül, hogy a baloldaliak akár csak egy szót is megpróbáltak volna vissza szólni:
"Bizonyos szempontból a nyugat-európai forradalmi pártok csak ma vannak abban a helyzetben, mint az orosz bolsevikok voltak pártjuk megalakulása idején. Oroszországban a háború előtt nem voltak nagy munkásszervezetek, ami pedig a II. Internacionálé egész európai időszakára, a háború előtt jellemző volt. Oroszországban a párt nemcsak úgy mint általános elméleti megnyilvánulás, hanem úgy is mint a szervezet és a harc gyakorlati szükségszerűsége, a munkásosztály minden létérdekét magában foglalta; az utcai és a gyári sejt vezette a tömeget, mind a szakszervezeti követelésekért vívott harcban, mind a cárizmus megdöntésének politikai harcában. Ellenben Nyugat-Európában egyre inkább létrejött egy munkamegosztás a szakszervezet és a munkásosztály politikai szervezete között. Szakszervezeti téren egyre fokozottabb ritmussal alakult ki a reformista és pacifista irányzat, azaz egyre intenzívebbé vált a burzsoázia befolyása a proletariátus felett. Ugyanez okból a politikai pártokban a tevékenység egyre inkább parlamenti térre helyeződött át, azaz olyan formák irányába, amelyek semmiben sem különböztek a burzsoá demokrácia formáitól. A háború időszakában és a kommunista Internacionálé megalakítását és a szocialista téren bekövetkező szakadást közvetlen megelőző háború utáni időszakban, amely pártunk megalapításához vezetett, a szindikalista-reformista irányzat, mint a szakszervezetek irányító szervezete, megerősödött. Olyan általános helyzet teremtődött így meg, amely a nyugat-európai kommunista pártokat ugyanabba a helyzetbe hozta, amilyenben a bolsevik párt a háború előtt volt Oroszországban.
Nézzük, mi történik most Olaszországban. A fasizmus represszív tevékenysége miatt a szakszervezetek lassan elveszítették országunkban minden – akár számszerű, akár harci – hatékonyságukat. Ezt a helyzetet kihasználva, a reformisták teljesen hatalmukba kerítették központi mechanizmusukat, és olyan határozatokat és rendelkezéseket találtak ki, amelyek megakadályozzák, hogy kialakulhasson egy kisebbség, megszerveződjék, továbbfejlődjék és olyan többséggé váljék, amely megszervezné a vezető központot. A nagy tömeg azonban egységet akar, joggal, és ezt az egységesítési érzést belevetíti a hagyományos olasz szakszervezetbe: a Munka Általános Szövetségébe. A tömeg harcolni akar és szervezkedni akar, de a Munka Általános Szövetsége keretein belül akar szervezkedni. A reformisták ellenzik a tömegek szervezkedését. Emlékezzünk csak D'Aragona beszédére az elmúlt szövetségi kongresszuson, amelyben kijelentette, hogy a Szövetségnek ne legyen több mint egymillió szervezett tagja. Ha figyelembe vesszük, hogy maga a Szövetség mondja magáról, hogy minden olasz munkást egységesítő szervezet kíván lenni, azaz nemcsak az ipari és mezőgazdasági munkásoké, hanem a parasztságé is, és hogy Olaszországban legalább tizenötmillió szervezett munkás van, látjuk, hogy a Szövetség, programszerűen csak a tizenötöd részét, azaz 7,5 %-át akarja megszervezni az olasz dolgozóknak, miközben mi azt akarnánk, hogy a szakszervezetekben és a parasztszervezetekben a dolgozók száz százaléka legyen szervezett. De ha a Szövetség belső, szövetség-politikai okokból, azaz hogy a reformisták kezében maradjon a szövetség irányítása, azt akarja, hogy csak az olasz munkásak 7,5 %-a legyen szervezett, akkor azt is akarja – általános politikai okokból, azaz hogy a reformista párt hatékonyan működhessen egy burzsoá demokratikus kormányban –, hogy a szövetség, összességében véve, az ipari és mezőgazdasági munkások szervezetlen tömegeire is hatást gyakoroljon, és azt is – a parasztság szervezkedését megakadályozva –, hogy a demokratikus pártok, melyekkel együtt kíván működni, őrizzék meg társadalmi bázisukat. Így különösen a belső bizottságok területén működik, amiket az egész szervezett és szervezetlen tömeg választ meg.
Tehát meg szeretné akadályozni, hogy a szervezett munkások, a reformista irányzat szervezett munkásain kívül, jelölő listákat állítsanak a belső bizottságokra, azt szeretnék, ha a kommunisták ott is, ahol a helyi szakszervezetekben és az egyes üzemek szervatett munkásai között többségben vannak, szervezeti fegyelemből a reformista kisebbség listájára szavaznának. Ha ezt a szervezeti programot elfogadnánk, ténylegyesen oda futnánk, hogy pártunkat felszívná a reformista párt és egyetlen tevékenységünk a parlamenti tevékenység maradna.
Mostmár hogyan tudunk mi úgy harcolni egy ilyen program megszervezése és alkalmazása ellen, anélkül, hogy szakadásra kerülne a sor, amit abszolút nem akarunk? Hogy ezt elérjük, nincs más kiút, mint a sejtek megszervezése és fejlesztése, pontosan abban az irányban, amelyben a háború előtti Oroszországban fejlődtek. Mint szakszervezeti frakció, a reformisták meggátolnak bennünket abban – torkunknak szegezve a fegyelem fegyverét –, hogy mind a szakszervezeti harcra, mind a politikai harcra tömörítsük a forradalmi tömegeket.
Így hát nyilvánvaló, hogy sejtjeinknek a gyárakban közvetlenül azért kell dolgozniuk, hogy a párt köré tömörítsék a tömegeket, sürgetve, hogy erősítsék meg a belső bizottságokat ott, ahol léteznek, hozzanak létre agitációs bizottságokat azokban a gyárakban, ahol nincsenek belső bizottságok, vagy ahol nem látják el feladatukat, ösztönözve őket, hogy érjék el a gyári intézményeknek nem csupán csak mint szakszervezeti tömegszerveknek, hanem mint a kapitalizmus és politikai rendszere elleni általános harc szerveinek a centralizálását. Biztos, hogy az a helyzet, amelyben mi vagyunk, sokkal nehezebb, mint az, amelyben az orosz bolsevikok voltak, mert nekünk nem csupán a fasiszta állam reakciója ellen kell küzdenünk, hanem a reformisták reakciója ellen is a szakszervezetekben. Éppen mert nehezebb a helyzet, erősebbeknek kell legyenek – mind szervezetileg, mind ideológiailag – pártsejtjeink. Mindenesetre a bolsevizálás, amiatt, amit szervezetileg tükröz, elengedhetetlen szükségszerűség. Senki se merje azt mondani, hogy a pártszervezés lenini elvei csak az orosz helyzetre jellemző és tisztán mechanikus dolog Nyugat-Európára való alkalmazása. A sejtek alapján történő pártszervezés ellen fellépni annyit jelent: még a régi szociáldemokrata felfogáshoz kötődni, annyit jelent: valójában jobboldali állásponton állni, azaz olyan állásponton, amelyről nem akarunk harcolni a szociáldemokrácia ellen."
Miután úgy vetettük fel a kérdést, ahogy kell, az érvek, amiket egyébként még fel lehetne hozni a sejtszerű szervezet ellen, értelmük nagy részét elveszítették. Semelyik szervezeti forma sem lehet abszolút tökéletes: a fontos az, hogy lerögzítsük: melyik szervezeti forma felel meg jobban a proletárharc feltételeinek és szükségszerűségének, nem pedig a legtökéletesebb formát kell keresgetni.
Mangano elvtárs úgy találja, hogy jó ötlet volt, amikor emlékeztettem Lenin beszédére a III. kongresszuson az "európai" kommunista pártok "hatalmas tudatlanságára" saját pártjuk struktúráját illetően. A kérdés sokkal összetettebb annál, ahogy azt Mangano elvtárs sejti és sejtheti, mivel szilárdan kitart amellett a szándéka mellett, hogy megmaradjon ebben a "hatalmas tudatlanságban" és mint "centrista" és "opportunista" megvesse más országok és még Olaszország proletártapasztalatának minden tanulságát is.
Jól emlékszem egy "kis" epizódra 1920-ból. 1920 júniusában Genovában összeült a FIOM országos konferenciája, hogy a fémmunkás agitáció harci tervét lerögzítse, ami a következő szeptemberben a gyárfoglalásokhoz vezetett. Mi, szerencsétlen "ordinovisták", "centristák", "opportunisták", stb. stb., akiknek mindig az volt a szerencsétlen szokása, hogy a munkásesemények reális lefolyásával foglalkoztunk, miután értesültünk arról, hogy a genovai konferencián körvonalazódott a gyárfoglalások harci terve, felvetettük a Szocialista Párt vezetéségének, Terracini elvtárson keresztül, a párt beavatkozásának kérdését az agitációba, és javasoltuk, hogy alakítsunk sejteket, mint a párt szervezeti alapját, a gyárakban. A javaslatot visszautasították, az akkor még baloldali Baratono beszéde után, aki úgy találta, hogy a sejtek létrehozása a szövetságii paktum felmondását jelentené, amennyiben a párt a sejtekkel helyettesítette volna a szakszervezeteket (azaz a reformistákat) a tömegek irányításában. Az "ordinovisták" egyike, pontosabban e cikk írója, vitatkozva a vezetőséggel, a torinói szocialista szekció megbízásából elment a bojkottista frakció országos konferenciájára, amit Firenzében tartottak júliusban, hogy javasolja egy kommunista frakció megalakítását a Kommunista Internacionálé szervezeti és politikai elvei alapján (sejteket, gyári tanácsot). A javaslatot itt is elutasították, mert úgy tartották, hogy a tömegek irányítására feleslegesek a "tiszta szervezeti formák", miközben elegendő a parlament bojkottját kijelenteni. Így jutott el a munkásosztály a gyárfoglalásokhoz, minden forradalmi politikai irányítás nélkül, és a reformisták a harcról való lemondás felé irányíthatták a tömegeket.
Ez az olasz epizód, éppúgy mint a II. kongresszus utáni "európai tapasztalat" is bizonyítja, hogy milyen nehéz a régi szocialista pártoknak konkrétan megérteni, hogy mi is a proletárdiktatúra, hogy mennyire nem elég kijelenteni, hogy a diktatúráért vagyunk és azt hinni, hogy érte dolgozunk, hogy már olyanok vagyunk és ebben az értelemben dolgozunk.
Mangano elvtárs szerint, ha halogatjuk megértését, annak nem az lesz a következménye, hogy sietünk behozni az elvesztegetett időt, hanem hogy lemondunk a megértésről és a cselekvésről.