Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Rinascita," 1967. április 14.; Az OKP 1926, augusztus 2-3-i Irányító Bizottsági ülésére készült előzetes vita szövege.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Az olasz politikai helyzetből három alapvető elemet kell megvizsgálni:
1.) A pozitív forradalmi elemet, azaz az egységfront-taktika által realizált eredményeket. A Proletár-egység Bizottságok szervezeteinek jelenlegi helyzetét és a kommunista frakciók feladatait ezekben a bizottságokban.
2.) Azt a politikai elemet, amit az agrár-fasiszta-burzsoá blokk megbomlása jelent. Az uralkodó párt belső helyzetét és a válság jelentőségét, amin keresztülmegy.
3.) Azt a politikai elemet, amit az az irányzat képvisel, amely olyan baloldali demokratikus blokkot kíván létrehozni, amelynek tengelyében a republikánus párt áll, amennyiben éppen ennek a köztársa
Az első pont vizsgálatát abból a célból is el kell végezni, hogy igazoljuk a III. kongresszus által lerögzített politikai vonal helyességét. Ami pártunk III. kongresszusát jellemzi, az az, hogy nemcsak általában vetette fel a kommunista pártirányítás megvalósítása szükségességének a problémáját a munkásosztályon belül, és a munkásosztályét az olasz dolgozó népességen belül, hanem gyakorlatilag is konkretizálni igyekezett azokat a politikai elemeket, amelyeken keresztül ez az irányítás megvalósulhatna, azaz igyekezett megállapítani, mely pártokon és mely szervezeteken keresztül megy végbe a burzsoá és kispolgári befolyás a dolgozó osztályokra, és melyek alkalmasak az osztályértékek e felborulására, átfordulására. Ezért szükséges az eredményekből ellenőrizni a párt által rögzített szervezeti terület helyességét, mint ami a legalkalmasabb azoknak az erőknek a közvetlen csoportosítására, amelyeket az egységfront-taktika, azaz az agitációs bizottságok hoztak mozgásba.
Pozitív értelemben meg lehet állapítani, hogy pártunknak sikerült a dolgozó tömegek között egy világos politikai kezdeményező pozíciót kivívnia. Az utóbbi időszakban a pártok minden sajtóorgánumát, melyek ellenőrzik az olasz néptömegeket, megtöltötték pártunk térnyerő tevékenységével szembeni polémiával. Mindezen pártok defenzívában vannak a mi tevékenységünkkel szemben, és a valóságban – közvetett módon – mi vezetjük őket, minthogy tevékenységüknek legalább a 60%-át annak szentelik, hogy megállítsák offenzívánkat, vagy abban az értelemben determináljuk őket, hogy tömegeiknek olyan kielégítettséget adjanak, amely kivonja őket befolyásunk alól.
Nyilvánvaló, hogy a fasiszta politika által képviselt ellenőrzési és elnyomó feltételek közepette, taktikánk eredményeit nem lehet statisztikusan, a nagy tömegek mércéjével mérni. Mégis tagadhatatlan, hogy amikor meghatározott demokrata és szociáldemokrata pártelemek hajlanak – mégha molekulárisan is – a kommunisták által meghirdetett taktika területe felé, ez a közeledés nem lehet véletlen és tisztán egyéni jelentésű. Gyakorlatilag a kérdést így lehet ábrázolni: minden pártban, de különösen a demokrata és szociáldemokrata pártokban, amelyekben a szervezeti apparátus nagyon laza, három réteg létezik. A nagyon szűk felsőbb réteg, amelyet általában olyan parlamenti emberek és értelmiségiek alkotnak, akik gyakran szorosan kapcsolódnak az uralkodó osztályhoz. Az alsóbb réteg, amely munkásokból, parasztokból, városi kispolgárokból áll, mint párttömeg, vagy mint a párt által befolyásolt néptömeg. Egy közbülső réteg, amelynek a jelenlegi helyzetben nagyobb a jelentősége annál, amivel normális időkben rendelkezik, amennyiben gyakran e pártok egyedül aktív és politikailag élénk rétegét képviseli. Ez a közbülső réteg tartja fönn a kapcsolatot a felsőbb vezető csoport és a párttömegek és a párt által befolyásolt népesség között. Ennek a középső rétegnek az összeforrottságára számítanak a vezető csoportok a különböző pártok jövőbeli fellendülése és ezeknek a pártoknak széles alapon történő újjászervezése esetén. Jelenleg éppen ezen különböző népi jellegű pártok középrétegeinek jelentős részére gyakorol hatost a mozgalom az egységfront érdekében. Ebben a középső rétegben megy végbe a régi ideológiák és régi politikai programok felbomlásának ez a molekuláris jelensége, és ebben mutatkoznak meg egy új politikai formáció kezdetei az egységfront területén. Régi reformista, vagy maximalista munkások, akik széles befolyással rendelkeznek bizonyos gyárakban, vagy bizonyos városrészekben; paraszti elemek, akik a vidéki falvakban, vagy kisvárosokban az agrárvilág leghaladóbb személyiségeit jelentik, akikhez a falusi vagy kisvárosi parasztság rendszeresen fordul azért, hogy tanácsot kérjen, és gyakorlati útmutatást; városi kis értelmiségi, akik – mint a baloldali katolikus mozgalom képviselője – vidéken olyan befolyást árasztanak, amit nem lehet és nem is kell szerénységükből megítélni, hanem abból, hogy vidéken úgy tűnnek fel, mint annak a pártnak egy irányzata, melyet a parasztság megszokásból mindig is követett. Íme, ezek azok az elemek, amelyekre pártunk egyre növekvő vonzást gyakorol, és amelyeknek politikai képviselői biztosan jelzik azokat a mozgásokat, amelyek alapjukban még inkább radikálisok, mint ahogy ezekből a személyi mozgásokból kitűnik.
Különös figyelmet kell szentelni annak a funkciónak, amit az egységfrontért kifejtett tevékenységben fiatalságunk betölt. Ezért szem előtt kell tartani, hogy a fiatalság cselekvésében nagyobb rugalmasságot kell megengedni, mint a pártéban. Nyilvánvaló, hogy a párt nem léphet fúzióra más politikai csoportokkal és nem fogadhat új tagokat az egységfront alapján, amely a munkásosztály cselekvési egységit és a munkás-paraszt szövetséget szándékozik megteremteni, és nem lehet a pártalakítás alapja. A fiatalokat illetően azonban a kérdés másképpen merül fel. Természetükből kifolyólag a fiatalok a párt alakításának elemi stádiumát képviselik. Aki "fiatal", attól nem lehet megkövetelni, hogy máris kommunista legyen a szó teljes értelmében, hanem csak hogy legyen harci kedve, és hogy kommunistává akarjon válni. Ezért ennek a pontnak általános vonatkozási pontként kell szolgálnia, hogy a fiatalok sajátos taktikáját jobban lerögzítsük. Egy másik elem, amivel nagyon is számolni kell, mert nem közömbös történelmi értéke van, a következő: ha van is bizonyos jelentősége annak, hogy a proletár egységfront és a munkásparaszt szövetség programjához csatlakozik egy maximalista, egy reformista, egy köztársaságpárti, egy néppárti, egy szárdista, egy déli demokrata – sokkal fontosabb az, hogy egy ilyen programhoz csatlakozik az Actio Catholica egy tagja, mint olyan. Valójában az ellenzéki pártok – bár nem megfelelő és ragadós formában – igyekeznek létrehozni és fenntartani a népi tömegiek és a fasizmus közti különbsédet. Ellenben az Actio Catholica ma a fasizmus integráns részét alkotja, a vallási ideológián keresztül igyekszik biztosítani a fasizmus számára a széles tömegelv konszenzusát, és bizonyos értelemben arra szánják, a Fasiszta Párt egyik igen erős irányzatának (Federzoni, Rocco, stb.) szándéka szerint, hogy magát a Fasiszta Pártot helyettesítse a tömegpárt és a népességre gyakorolt politikai ellenőrzés szervének funkciójában. Minden – bármily korlátozott – sikerünk is az Actio Catholica terén éppen ezért annyit jelent, hogy sikerül meggátolnunk a fasiszta politika befolyását egy olyan területen, amely mindenféle proletár kezdeményezés elől – úgy tűnt – el van zárva.
Összefoglalva ezt a pontot megállapíthatjuk, hogy a III. kongresszus politikai irányvonala, mint helyes vonal, igazolódott és az egységfront érdekében kifejtett cselekvésünk mérlege bőven aktív.
Külön pontot kell szentelni a szakszervezeti tevékenységnek, egyrészt az általunk jelenleg az osztály-szakszervezetben elfoglalt pozíciónk tekintetében, másrészt egy reália szakszervezet. tevékenység folytatása, és a testületek felé való pozíciónk tekintetében.
A 2. ponttal kapcsolatban pontosan meg kell vizsgálni a burzsoá-agrárfasiszta blokk és a kimondottan fasiszta szervezetek belső helyzetét.
A fasizmus két irányzata. Egyrészt a Federzoni, Rocco, Volpi irányzat, amely a Marcia su Roma utáni időszak minden következményét le akarja vonni. Likvidálni akarja a Fasiszta Pártot, mint politikai szervezetet és be akarja építeni az államapparátusba a fasizmusnak minden más párt elleni harcában létrehozott burzsoá erőhelyzetét. Ez az irányzat a koronával és a főparancsnokkal együttesen ténykedik. Az állam központi erőibe be akarja építeni egyrészt az Actio Catholicát, azaz a Vatikánt, ténylegesen és valószínűleg jogilag is véget vetve így a Savoia-ház és a Vatikán közti viszálynak, másrészt az ex-Aventino legmérsékeltebb elemeit. Bizonyos, hogy miközben a fasizmus nacionalista szárnyában – a régi olasz nacionalizmus múltján és hagyományain – az Actio Catholica felé irányul, más oldalról tekintve azonban a Savoia-ház még egyszer megpróbálja kihasználni hagyományait, hogy kormányzati szférájába vonja a Di Cesaro-csoportot és az Amendolacsoport embereit.
A másik irányzatot hivatalosan Farinacci testesíti meg. Ez, objektíven, a fasizmus két ellentmondását képviseli. 1.) Az agrár társadalom és a kapitalisták ellentmondást, különösen a vám-érdekeltségek különbözőségében. Bizonyos, hogy a jelenlegi fasizmus tipikusan a finánctőke egyértelmű túlsúlyát jelenti az államban, amely tőke az ország minden termelőerejét magának akarja alávetni. 2.) A második ellentmondás messze a legfontosabb: a kispolgárság és a kapitalizmus közti ellentmondás. A fasiszta kispolgárság a pártban látja védelmének eszközét parlamentjét, demokráciáját. A párton keresztül akar nyomási gyakorolni a kormányra, hogy megakadályozza, hogy a kapitalizmus szétzúzza. Amit még figyelembe kell venni, az a tény, hogy a fasiszta kormány Olaszországot teljesen alávetette Amerikának. A háborús tartozás, akár Amerika, akár Anglia felé való kifizetése közben a fasiszta kormány nem törődött azzal, hogy garanciát kapjon az olasz kötelezettségek átválthatóságára. Az olasz tőzsde és pénzügyek minden pillanatban ki vannak téve az amerikai és angol kormány politikai zsarolásának, amelyek minden pillanatban hatalmas mennyiségű olasz értékeket tudna a világpiacra dobni. A Morgan-tartozást másrészt még rosszabb feltételek között kötötték meg. A kölcsön száz millió dollárjából az olasz kormánynak csak harminchárom millió áll a rendelkezésére. A többi 67 millióval az olasz kormány csak Morgan magas személyi beleegyezésével rendelkezhet, ami azt jelenti, hogy az olasz kormány igazi feje Morgan. Ezek az elemek arra szolgálhatnak, hogy saját érdekeiknek védelmében – a fasiszta párton, mint olyanon keresztül – a kispolgárságnak egy nacionalista színezetet adjanak, a régi nacionalizmussal és a párt jelenlegi vezetésével szemben, amely feláldozta az ország nemzeti szuverenitását és politikai függetlenségét a plutokraták szűk csoportjának érdekeiért. Ezzel kapcsolatban a mi pártunk feladata kell hogy legyen, hogy különösen hangsúlyozzuk az európai szovjet-rendszerű egyesült államok jelszavát, mint a politikai kezdeményezés eszközét a fasiszták soraiban.
Általában azt lehet mondani, hogy a fasiszta párton belül a Farinacciféle irányzat nem egységes, nem szervezett és nincsenek általános elveik. Inkább általános lelkiállapot, mint igazi irányzat. A kormánynak nem lesz nagyon nehéz megosztania azokat a csoportokat, melyek ezt alkotják. Ami a mi szempontunkból fontos, az, hogy ez a válság, amennyiben a kispolgárság leszakadását jelenti a burzsoá-agrár-fasiszta koalíciótól – a fasizmus katonai meggyengülésének az elemévé lesz.
Az általános gazdasági válság a politikai válság alapvető eleme. Szükséges megvizsgálni ennek a válságnak az elemeit, mert közülük néhány az általános olasz helyzetből származik és negatívan funkcionál a proletárdiktatúra időszakában is. Ezeket a főbb elemeket így lehetne lerögzíteni: abból a három elemből, amelyek hagyományosan az olasz mérleg aktívumát alkotják, kettő: az emigránsok tartaléka és az idegen ipar, összeomlott. A harmadik, az export, válságot él át. Ha a két negatív faktorhoz – az emigránsok tartalékához és az idegen iparhoz – és a harmadik, részben negatív faktorhoz – az exporthoz – hozzátesszük a betakarítás csődje miatt előállott komoly gabona-import szükségletet, nyilvánvaló, hogy a következő hónapokra vonatkozó perspektíva katasztrófikusnak bizonyul. Ezt a négy elemet szükséges figyelembe venni, hogy megértsük a kormány és a vezető osztály tehetetlenségét. Az biztos, hogy ha a kormány semmit, vagy majdnem semmit sem tud tenni, hogy növelje az emigránsok tartalékait (lásd Giuseppe Zuccoli úr által javasolt kezdeményezéseket, aki Volpi vélt utódja a Pénzügyminisztériumban), és hogy fellendítse az idegen ipart, valamit mégis tud tenni, hogy növelje az exportot. Mégis lehetséges tehát ebben az értelemben egy nagy politika, amely ha nem is tünteti el a sebet, legalább igyekszik behegeszteni. Néhányan az infláción alapuló munka-politika lehetőségére gondolnak. Természetesen abszolút értelemben nem lehet kizárni ezt a lehetőséget, de: 1.) mégha meg is valósulna, eredményei, gazdasági téren, viszonylag minimálisak lennének; 2.) viszont politikai téren az eredmény katasztrofális lenne. A valóságban ezeket az elemeket kell figyelembe venni:
1.) Az export az olasz mérlegben csak a tevékenység egy részét, legföljebb kétharmadát képviseli. 2.) A mérleg kiegyensúlyozásához nem csupán a jelenlegi termelési alapot kellene maximálisan kihasználni, hanem ki is kellene szélesíteni ezt a termelési bázist, új gépeket vásárolni külföldön, ami a mérleget méginkább lerontaná. 3.) Az olasz ipar számára a nyersanyagot külföldről importálják és valutában kell megfizetni. A termelés széles skálája növelése a nyersanyag beszerzése miatt egy állandóan körforgást végző hatalmas tőketömeget igényelne. 4.) Figyelembe kell venni, hogy a fasizmus mint általános jelenség, Olaszországban a minimálisra vitte le a munkásosztály bérét és fizetését. Az infláció elképzelhető magas bérű országokban, mint a fasizmus járuléka, hogy levigyék a dolgozó osztályok életszínvonalát, és így rugalmasabbá tegyék az olasz burzsoáziát. Nem képzelhető el Olaszországban, ahol a munkásosztály életszínvonala már az éhezés szintjét súrolja.
A gazdasági válság elemei közé tartozik: a privilegizált szavazata részvénytársaságok újra szervezése, amely a kispolgárság és a kapitalizmus közti szakadás egyik eleme, és a szintkülönbség ténye, amely az utóbbi időben a részvénytársaságok tőke-tömege – ami egyre inkább kevés kézbe összpontosul – és a nemzeti megtakarítás tömege között végbement. Ez a szintkülönbség mutatja, hogy a megtakarítás forrásai egyre apadnak, mert a jelenlegi hozamok nem elegendőek a szükségletekhez.
A harmadik – politikai – elemről. Nyilvánvaló, hogy a demokrácia terén egy bizonyos radikálisabb jellegű csoportosulás megy végbe, mint a múltban. A köztársaságpárti ideológia megerősödik, értve ezen ugyanazt, mint az egységfront esetében, azaz a demokratikus pártok középrétegeiben, és ebben az esetben a felsőbb rétegiek jó részében is.
Régi, ex-aventinoi vezetők visszautasították a felhívást, hogy újra lépjenek kapcsolatba a királyi udvarral. Azt mondják, hogy maga Amendola is, élete utolsó szakaszában, teljesen republikánus lett és ebbe az irányba személyes propagandát is kifejtett. A néppártiak maguk is – tendenciájukat tekintve – republikánussá váltak, stb. Biztos, hogy mindent megtesznek, hogy köztársaságpárti talajon létrehozzanak egy neodemokratikus csoportosulást, amelynek át kellene vennie a hatalmat a fasiszta katasztrófa pillanatában és diktatúra-rendszert kellene teremtenie a reakciós jobboldallal és a kommunista baloldallal szemben. A köztársasági pártnak ehhez az ébredéséhez olyan újabb európai események is hozzájárultak, mint a Pilsudski kaland Lengyelországban, és hogy a francia kartell az utolsókat rúgja. Pártunknak fel kell vetni nemzeti politikánk perspektívájának általános problémáját. Az elemeket így lehetne lerögzíteni: ha igaz is, hogy politikailag a fasizmust követheti proletárdiktatúra – minthogy semelyik közbülső párt, vagy koalíció sem képes, akárcsak a legkisebb mértékben is, kielégíteni a dolgozó osztályok gazdasági igényeit, azokét a dolgozó osztályokét, melyek erőszakkal törnének be a politika porondjára a jelenlegi viszonyok megszakadása pillanatában –, mégsem bizonyos, sőt még nem is valószíni, hogy a fasizmusról a proletárdiktatúrára való átmenet azonnal bekövetkezne. Számba kell venni azt, hogy a jelenlegi fegyveres erőket, összetételük miatt, azonnal nem hódíthatnánk meg, és hogy ezek lesznek a helyzet döntő elemei. Lehet hipotéziseket felállítani, melyeknek időről-időre nagyobb valószínűségi jelleget lehet tulajdonítani. Lehetséges, hogy a jelenlegi kormányról koalíciós kormányra térnek át, melynek olyan emberek, mint Giolitti, Orlando, Di Cesaro, De Gasperi nagyobb közvetlen rugalmasságot adnak. A legutóbbi francia parlamenti események mutatják, milyen rugalmasságra képes a burzsoá politika, hogy eltávolítsa a forradalmi válságot, hogy kitegye szűrét az ellenfélnek, hogy kifárassza, felbomlassza. Egy váratlan és villámgyors gazdasági válság – ami nem lehetetlen egy olyan helyzetben, mint az olasz – hatalomra segíthetné a köztársaságpárti demokratikus koalíciót, mivel úgy mutatkozna be a hadsereg tisztjeinek és a katonaság egy részének és általában az állami alkalmazottaknak (akikkel nagyon is számolni kell olyan helyzetben, mint az olasz), mint amely képes megfékezni a forradalmat. Ezeknek a hipotéziseknek számunkra csak általános perspektíva értékük van. Arra szolgálnak, hogy lerögzítsük ezeket a pontokat:
1.) Mától kezdve a minimumra kell korlátoznunk azoknak a pártoknak a szervezését és befolyását, amelyek baloldali koalíciót alkothatnak, hogy egyre valószínűbbé tegyük a fasizmus forradalmi megbuktatását, amennyiben a népesség aktív és energikus tagjai a mi térfelünkön vannak a válság pillanatában. 2.) Mindenesetre igyekeznünk kell a lehető legrövidebbre fogni a demokratikus intermezzót, mivel már most rendelkezünk, javunkra, a kedvező feltételek nagyobb részével.
Ezekből az elemekből kell levonnunk az útmutatást közvetlen, gyakorlati tevékenységünk számára. Intenzívebbé kell tenni az egységfront általános tevékenységét és egyre újabb agitációs bizottságok szervezését, hogy legalább regionális és vidéki méretekben centralizáljuk őket. A bizottságokban frakcióinknak mindenekelőtt igyekezniük kell elérni a legkülönbözőbb baloldali politikai irányzatok képviseletének a maximumát, szisztematikusan elkeülni minden párt-szektarianizmust. A kérdéseket frakcióinknak objektíven kell felvetniök, mint a munkásosztály és a parasztság érdekeinek kifejeződését.
Taktika a maximalista párt irányába.
Szükséges még energikusabban felvetni a déli kérdést. Ha pártunk Délen nem kezd komolyan dolgozni, a Dél lesz a jobboldali koalíció legerősebb bázisa.
Taktika a Szárd akció párt irányába, közelgő kongresszusa fényében.
Dél-Olaszország és a szigetek számára: regionális munkacsoportok létrehozása Olaszország egyéb részein.
Ami a nemzetközi helyzetet illeti, úgy látom, hogy különösen az angol általános sztrájk kérdése a domináns, és a vele kapcsolatos következtetések levonása. Az angol sztrájk két alapvető problémát vetett fel mozgalmunk számára:
1. Az általános perspektíva problémáját, azaz a jelenlegi fázis pontos felmérésének problémáját, amin a kapitalista rendszer keresztülmegy. Véget ért-e az úgynevezett stabilizáció időszaka? Hogy is állunk a burzsoá rendszer ellenállóképessége ügyében? Nyilvánvaló, hogy nemcsak elméleti és tudományos szempontból, hanem praktikus és közvetlen szempontból is érdekes és szükséges pontosan felmérni, melyik is a kapitalista válság fájó pontja. De az is nyilvánvaló, hogy értelmetlen lenne minden politikai irány a kapitalista válság pontos fokától eltérő megítélés alapján, ha ez az eltérő megítélés nem tükröződne azonnal reálisan eltérő szervezeti és politikai direktívákban. Szerintem ezt a kérdést kell felvetni: nemzetközi téren ez gyakorlatilag két dolgot jelent: 1.) azon kapitalista államok csoportjának a terén, amelyek a burzsoá rendszer kulcs-államai; 2.) azon országok terén, amelyek a kapitalista világ perifériáját jelentik: éppen most haladunk át a proletár erők politikai megszervezésének a fázisától a forradalom technikai megszervezésének szakaszáig? Vagy éppen most haladunk át a fent említett két fázis közül az elsőtől egy közbülső fázisig, amelyben a technikai szervezettség meghatározott formája felgyorsíthatja a hatalom megragadásának döntő fázisára való átmenetet? Ezeket a problémákat szerintem vitára kell bocsátani, de nyilvánvaló, hogy megoldásuk nem lehetséges tisztán elméleti síkon: csak konkrét tények alapján lehetséges, amelyek mind a forradalmi erők, mind a burzsoá erők reális erőnlétére vonatkoznak.
Ennek az elemzésnek az alapján fel kell vetni néhány sor megjegyzést és kritériumot:
1.) Meg kell jegyezni, hogy a fejlett kapitalista országokban az uralkodó osztály olyan politikai és szervezeti tartalékokkal rendelkezik, amilyenekkel Oroszországi például nem rendelkezett. Ez annyit jelent, hogy még a nagyon súlyos gazdasági válságoknak sincs közvetlen kihatása a politika területére. A politika mindig késik és nagyon késik a gazdasághoz képest. Az államapparátus sokkal ellenállóbb, mint ahogy az ember gyakran gondolná, és sokkal több rendszerhez hű erőt képes megszervezni a válságos időkben, mint ahogy azt a válság mélysége feltételezni engedné. Ez különösen a legfontosabb kapitalista államokra vonatkozik. Olyan periférikus államokban, mint Olaszország, Lengyelország, Spanyolországi, Portugália, az állami erők kevésbé hatékonyak. Ezekben az országokban azonban egy olyan jelenség van jelen, amellyel nagyon is számolni kell. A jelenség szerintem ebben áll: ezekben az országokban a proletariátus és a kapitalizmus között a közvetítő osztályok széles rétege található, amelyek saját politikát akarnak és bizonyos értelemben tudnak is folytatni, olyan ideológiákkal, melyek gyakran a proletariátus széles rétegeit is befolyásolják, de amelyeznek különös befolyásuk van a paraszti tömegekre. Franciaország is, annak ellenére, hogy eminens helyet foglal el a kapitalista országok első csoportjában, bizonyos jellemzői következtében osztozik a periférikus államok helyzetében.
Amit én a kapitalista válság jelenlegi fázisa jellemvonásának tartok, abban áll, hogy eltérően 1920-22-től, ma a középosztályok katonai és politikai formációinak baloldali radikális jellegük van, vagy legalábbis a tömegek előtt mint baloldali radikálisok mutatkoznak. Az olasz helyzet fejlődése, sajátos jegyeit tekintve, szerintem bizonyos értelemben modelljét adhatja azoknak a különböző fázisoknak, amelyeken a többi országok átmentek. 1919-ben és 1920-ban a középosztályok politikai és katonai formációit nálunk a kezdődő fasizmus és D'Annunzio képviselték. Ismeretes, hogy ezekben az években, mind a fasiszta mozgalom, mind a D'Annunzio-féle mozgalom hajlandó volt a forradalmi proletár erőkkel is szövetségre lépni, hogy megdöntse a Nitti-kormányt, amely az amerikai tőke közvetítőjének tűnt, hogy leigázza Olaszországot (Nitti Európában Dawes előfutára volt). A fasizmus második fázisa – 1921-22-ben – tisztán reakciós. 1923-tól elkezdődik egy molekuláris folyamat, amelynek következtében a középosztályok legaktívabb tagjai átmentek a reakciós fasiszta táborból az aventinoi ellenzék táborába. Ez a folyamat olyan kikristályosodáshoz vezetett, hogy végzetes is lehetett volna a fasizmus számára a Matteotti-válság időszakában. Mozgalmunk gyengesége következtében, amely gyengeségnek is megvolt a magyarázata, a jelenséget megszakította a fasizmus, és a középosztályokat újabb politikai polarizálódás felé taszította. Ma a molekuláris jelenség sokkal magasabb fokon kezdődött újjá, mint ami 1923-ban volt, és egy párhuzamos jelenség is kíséri: a forradalmi erők pártunk körüli tömörülése, ami bizonyítja, hogy egy Matteotti-típusú új válságnak nehezen lenne egy új január 3. a folytatása. Ezeket az Olaszország által megtett példaadó és klasszikus formájúnak nevezhető szakaszokat majd minden olyan országban megtaláljuk, melyeket a kapitalizmus periférikus országának neveztünk. A jelenlegi olasz fázist, azaz a középosztályok baloldali tömörülését, megtaláljuk Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, a Balkánon. Csak két országban, Csehszlovákiában és Franciaországban találjuk meg a baloldali blokk meglétének folytonosságát, ami olyan tény, amit szerintem különösen tanulmányozni kellene. Ezen megjegyzések végkövetkeztetése, amit természetesen tökéletesíteni kellene és rendszeres formában felvetni, úgy látom, ez: valójában mi a kapitalista válság fejlődésének új szakaszába lépünk. Ez a fázis különböző formákban jelentkezik a kapitalista periféria országaiban és az előrehaladott kapitalizmus országaiban. E két sor állam közül Csehszlovákia és Franciaország képviseli a két összekötő gyűrűt. A periférikus országokban felvetődik annak a fázisnak a problémája, amit én közbülsőnek neveztem a forradalomra való politikai felkészülés és technikai felkészülés között. A többi országban, Franciaországot és Csehszlovákiát is beleértve, úgy vélem, hogy a politikai felkészülés problémája van napirenden. Minden kapitalista ország számára felvetődik egy alapvető kérdés: az általános értelemben felfogott egységfront taktikáról áttérni egy meghatározott taktikára, amely a nemzeti élet konkrét problémáit vetné fel és a népi erők bázisán tevékenykedne, ahogyan azok történelmileg meghatározottak.
Technikailag a szervezet formáinak és jelszavainak problémájáról van szó. Ha nem lenne bennem egy bizonyos félelem, hogy az ordinovizmust követelnék vissza az emberek, azt mondanám, hogy ma az egyik legfontosabb probléma, ami különösen a nagy kapitalista országokban merül fel, a gyári tanácsok és a munkásellenőrzés problémája, mint a proletár osztály új tömörülésének alapja, amely eredményesebb harcot tenne lehetővé a szakszervezeti bürokrácia ellen, és lehetővé tenné ennek az óriási tömegnek az irányítását, amely nemcsak Franciaországban, hanem Németországban és Angliában is szervezetlen. Anglia vonatkozásában, mindenesetre úgy gondolom, hogy a proletár tömegek tömörítésének problémáját szakszervezeti téren is fel lehet vetni. Angol pártunknak programjába kell venni a Trade-Unionok demokratikusabb újjászervezését. Olyan mértékben, ahogy az angol helyi szervezetek koordinálódnak egymással, úgy mint a mi Munka-kamaráink és amikor a Munka-kamaráknak megfelelő tartalmat adnak, csak akkor válik lehetővé:
1.) hogy felszabadítsák az angol munkásokat a szakszervezeti bürokrácia befolyása alól; 2.) hogy csökkentsék a Munkáspártban MacDonald pártja (ILP) által gyakorolt befolyást, amely párt ma pontosan úgy működik, mint egy helyi centralizáló erő a szakszervezeti szétszórtságban; 3.) hogy olyan területet hozzanak létre, amelyben pártunk szervezett elemeinek lehetősége lenne, hogy közvetlenül is hatást gyakoroljon az angol munkástömegekre. Úgy gondolom, hogy a Trade-Unionok ilyen irányú átszervezése, pártunk ösztönzésére, a szovjetek igazi keletkezésének jelentőségével és fontosságával bírna. Sőt, ez egybeesne az angol munkásosztály történelmi hagyományának vonalával, a chartizmustól egészen az 1919-es cselekvési bizottságokig.
A második alapvető probléma, amit az angol általános sztrájk felvet, az Angol-Orosz Bizottság kérdése. Úgy gondolom, hogy az angol baloldalnak az általános sztrájk alatt mutatott határozatlansága, gyengesége, és ha úgy tetszik árulása ellenére, az Angol-Orosz Bizottságot fenn kell tartani, mert ez a legjobb talaj arra, hogy forradalmasítsuk nemcsak az angol szakszervezeti világot, hanem az amszterdami szakszervezeteket is. Csak egyetlen esetben kellene szakadás az angol baloldal és a kommunisták között: ha Anglia a forradalom előestéjén lenne, és ha pártunk olyan erős lenne, hogy maga tudná vezetni a felkelést.
(Megjegyzés: Ezek a jegyzetek csak azért születtek, hogy előkészítsék az Irányító Bizottság munkáját. Távol áll tőluk, hogy véglegesek legyenek, csak egy első vita vázlatát jelentik.)