Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Unita," 1926. október 13.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A cikkben, amit tegnap bő terjedelemben hoztunk le, a "Voce republicana" meg szeretett volna bennünket győzni, hogy az ő megkövesedett sémáikkal helyettesítsük be a mi olasz helyzetelemzéseinket és perspektíváinkat. A "Voce" sémája ez: a "köztársaságpárti tömörülést" úgy kellene tekintenie a kommunistáknak, mint kedvező elemet saját kisded játékaikra (sic!), mert az potenciálisan képes arra, hogy megbontsa a jelenlegi egyensúlyt, és hogy gyorsabb és lehetőségekkel teli ritmust adjon a politikai harcnak. Egyszóval nekünk így kellene gondolkodnunk: az októberi forradalom előtt volt egy februári forradalom, Lenin előtt volt egy Kerenszkij. Namost, tudatos kommunisták, föl, gyerünk keressük meg az olasz Kerenszkijt! Ki lesz az? Ki nem? Megvan: Arturo Labriola lesz az, a "köztársaságpárti tömörülés" teoretikusa.
Nos hát, a "Voce" mindezen érvelési módja számunkra végtelenül gyermekes dolognak tűnik. Mi, kommunisták, semmiféle "játékot" sem űzünk, mi, kommunisták, nem akarunk "játszani" a történelemmel; mindent nagyon komolyan akarunk csinálni és nem akarunk semmiféle előre megállapított sémát sem alkalmazni, még az orosz sémát sem. Megvannak az elveink, doktrínánk, konkrét, megvalósítandó céljaink. Kizárólag csak elveinknek, doktrínánknak és elérendő céljainknak megfelelően állapítjuk meg reális politikai irányvonalunkat. A mi "Machiavellink" nem más, mint Marx és Lenin művei, nem pedig a "Voce republicana" szerkesztősége és nem Arturo Labriola képviselő, aki egyébként csak az ismert verssorok értermében hasonlít Niccolo Machiavellihez:
| "Machiavelli sírja mögöttfekszik Stenterello csontváza." |
Számunkra a köztársaságpárti tömörüléshez való viszonyunk eléggé világos. Az olasz társadalomban, amely elérte kapitalista fejlődésének maximumát, amit – az adott térbeli és időbeli viszonyok között – elérhetett, csak egy osztály forradalmi teljes és állandó értelemben: az ipari proletariátus. De a sajátos fejlődés, a kapitalizmus fejlődésének sajátos nemzeti feltételei következtében, az olasz társadalom a múlt sok örökségit konzerválta, egy sor olyan intézményt és politikai viszonyt, amelyek nehezítik a helyzetet és elködösítik alapvető körvonalait. Más országokban is, amelyekben a kapitalista erők sokkal fejlettebbek, mint Olaszországban, megmaradnak elavult intézmények és politikai viszonyok. Angliában monarchia van, annak ellenére, hogy a népessé. 85%-a ipari jellegű. Angliában az egyház nagy hatalommal rendelkező intézmény, még akkor is, ha formálisan nem annyira centralizált, mint a Vatikán. Angliában a felsőház elsőrendű funkciót tölt be, különösen, amikor a konzervatív pártnak nincs többsége a Képviselőházban. Mondhatjuk-e mindezért, hogy Anglia elmaradott, prekapitalista jellegű, fél-feudális ország? Vagy: Angliában nincs köztársasági párt, de van monarchia: ami azt jelenti, hogy a köztársasági párt nem annyiban létezik és fejlődik, amennyiben monarchia van, amennyiben van egy olyan osztály és jelentős társadalmi csoportok, amelyek köztársasági téren találják meg a legmegfelelőbb területet saját pozíciójuk és saját osztály- és csoportérdekeinek védelmére.
Mégis, elismerjük, hogy az olasz helyzetben a fent említett "régiségek" specifikus súlya nagyobb, mint más országokban, éppen ezért az általános világhelyzetben létezik egy sajátos olasz helyzet is, azaz olyan helyzet, amelyben meghatározott, sajátos jellemvonások léteznek, fasiszta kormány van uralmon és nem Baldwin, vagy Poincaré kormánya, hogy úgy fejezzük ki magunkat, mint De La Palisse úr. A kérdés tehát ez: hogyan kell megítélnünk a sajátos "régiségek" specifikus súlyát Olaszországban? Léteznek, meg kell haladni őket. Ebben egyetértünk. De egy egész korszak, egy egész generáció, vagy több generáció történelmi művének a tartalmát jelentik-e? Ezek képviselik-e a legfontosabb napirendi pontot, amit a történelem karlelhetetlenül elénk állít, hogy megoldjuk? Vagy, ezzel szemben, kemény történelmi munkánk másodlagos aspektusai, részletkérdései? Ezek a kérdések merülnek fel. Számunkra annak a történelmi műnek a tartalma, amely a jelenlegi generációk előtt áll: a szocializmus megvalósítása. E realizáció felé haladó tevékeny és nehéz úton, elásni való hullákat, kisöpörni való régiségeket találunk; mindent meg kell tennünk és meg is teszünk, mert szükség van rá; de különösen egy hullát kell nagyon precízen elásnunk: a kapitalizmusét; egy utat kell nyitnunk, amely a szocializmushoz vezet. Ez a mi specifikus kötelességünk, nem más. Miközben ezen az úton haladunk, eleget fogunk majd tenni másodlagos és részfeladatainknak is.
A köztársaságpárti tömörülés az olasz helyzetben ezt a részlet- és másodlagos-jelleget képviseli: mi elismerjük azoknak a kérdéseknek a relatív súlyát és létezést, melyeket ez felvet; ezért foglalkozunk a tömörüléssel, vitatkozunk képviselőivel, kerestük és keresni is fogjuk még nagy valószínűséggel, hogyan léphetnénk szövetségi viszonyba. De ha figyelembe vesszük is ennek a politikai irányzatnak a történelmileg pozitív oldalait, nem tudjuk, és nem is kell elhallgatni magunk és a proletariátus előtt negatív oldalait. Két osztály áll ma egymással szemben: a proletariátus és a burzsoázia; e két osztály alapvető harca határozza meg a jelenlegi helyzetet. De egyik osztály sem izoláltan létezik: mindegyiknek vannak reális és potenciális szövetsédesei. A burzsoázia azért kerekedett felül, mert szövetségesei segítik, mert olyan erőrendszerrel rendelkezik, amit ő ellenőriz és irányit; a proletariátus azért is harcol, hogy ezeket a szövetségeseket elszakítsa a burzsoáziától, és saját segéd-erőivé tegye őket. A köztársaságpárti tömörülés a középerők ezen ingadozásának a politikai kifejeződése, az erők látens egyensúlytalanságának a kifejeződése, amelyek eldöntik a két alapvető osztály közti történelmi párviadal sorsát. Ha ezen erők – mint tömeg – valamilyen irányban elmozdulnak, ha bekövetkezik a közbülső rétegek társadalmi földcsuszamlása a köztársaságpárti tömörülés irányába, a burzsoázia mint "osztály" azonnal abba az irányba mozdul, huszonnégy órán belül köztársaságpárti lesz, mert nem akar elszigetelt maradni, mert megérti, hogy csak egy ilyen elmozdulással őrizheti meg lényeges pozícióit. A "Voce" meghatóan naiv, amikor az antifasiszta (néppárti és legalitárius demokrata) burzsoázia baloldali csoportjainak magatartásra hivatkozik; ma Németországban a köztársasági elnököt Hindenburgnak hívják, a kormányfőt pedig doktor Marxnak a katolikus centrumból: nagyon valószínű, hogy 1918 októberében még egyik sem merte volna gondolni, hogy államfője ás kormányfője lesz a német köztársaságnak.
Mert (és ez a lényeg), mikor következhetne be a középrétegek társadalmi földcsuszamlása? Csak a proletariátus forradalmi energiájának fenyegető fellendülése esetén következhet be, csak akkor, ha a kapitalizmus alkalmatlannak bizonyulna a nemzeti élet lényeges szükségleteinek további kielégítésére. Mi azonban úgy hisszük, hogy éppen ebben a pillanatban szükséges, hogy a proletariátus politikailag és ideológiailag, mint osztály, egységes legyen, hogy képes legyen megoldani lényeges problémáit, koordinálni azokat, mondjuk, más nemzeti kérdések megoldásával, amelyek az oldalán harcoló társadalmi osztályokhoz és csoportokhoz kapcsolódnak.
Íme: mi azért dolgozunk, hogy a proletariátus legyen a megújult olasz társadalom vezető osztálya. A köztársaságpárti tömörülés azért dolgozik, hogy a proletariátust más társadalmi formák alá vesse, amelyek gyakorlatilag nem lehetnek mások, mint kapitalisták, miután a két osztály közül csak az egyik kormányozhatja az országot. Ezen a téren semmilyen régi, vagy újkeletű machiavellizmusnak sem sikerül megzavarnia azoknak a viszonyoknak az egyértelműségét, melyeket a fasizmus brutális módon megteremtett. Csak egyetlen köztársaságpárti tömörülésnek van ma Olaszországban történetileg szilárd és "permanens" siker-perspektívája: annak, amelynek alapvető tengelyében a proletariátus áll.
A mi pártunk 1923. júniusától kezdve teljes terjedelmében látta ezt a problémát, és nem nagy dolog, hogy a jelenlegi "tömörülők" most kijelölik az utat.